Domokos Pál Péter

(1901. július 28. Csíkvárdotfalva – 1992. február 18. Budapest)

1901. június 28-án született Csík megyében földműves szülők hatodik

gyermekeként. Édesanyjától tanulta az ének szeretetét, megbecsülését, az
életben vitt fontos szerepét.
A somlyói tanítóképzőben szerzett tanítói oklevelet, 1919-ben megjárta a
debreceni tanítóképzőt is, mikor Románia megtámadta Magyarországot és a
román hadsereg betört Csík vármegyébe.
Tanulmányai végeztével Csíkkarcfalva helyettes kántortanítója lett, majd
Vulkánban, a bányatársulati iskolában vállalt nevelői munkát, ahol énekkart
szervezett a falu lakosaiból és a gyermekekből. Ez olyan eredményeket hozott,
hogy egész életébe elkötelezte az ének iránti érdeklődésnek.
A katonaidőt letöltve Budapestre utazott gyarapítani tudását. A tanárképző
főiskolán tanult matematika-fizika fő- és ének-zene mellékszakon. Énekkart
szervezett, székely estéket rendezett, amelyen Kodály már akkor kiadott
balladáit énekelték.
1926-ban friss diplomásként a Csíkszeredai Tanítóképző Intézetben
helyezkedett el. A szeredai dal- és zeneegyletet és a csíksomlyói énekkart
vezette. Kodály személyesen küldte el kottáit számukra. Mozgalmat indított a
régi népviseletbe való visszaöltözésért, ő maga is ünnepnapokon harisnyában,
csizmában járt. Szőttes bálokat szervezett, ahol csak házilag szőtt rokolyában
jelenhettek meg a leányok. Népművészeti kiállításokat is rendezett.
1929-ben állását elvesztette, mert a román állam nem fogadta el a
Budapesten szerzett oklevelet, így tanárból sörgyári tisztviselő lett. Ekkor olvasta
Bartók Béla: A magyar népdal című könyvét. Ebben esik szó arról, hogy a
népdalgyűjtés során Bartók és Kodály a moldvai Bákó városa körül levő
csángómagyar falvakba nem jutott el. Hallva e figyelmeztetést, elhatározta, hogy
elmegy és elvégzi ezt a feladatot.
Első útja Onest községbe vitte, ahol Bertalan Sándor, a falu kántora
ismerte a régi énekeket, ő énekelte, mondta a misét a szomszédos falvakban is.
A Tatros-parti, Ojtos-parti községek megismerése után átment a Bákó környéki
Trunk falvába. A legfőbb nótafa Magyari Antalné volt, aki a legszebb csángó
népdalokat, balladákat ismerte. Nagyon nehezen kezdték el az éneket, nem
hitték el, hogy nadrágos ember szóba áll velük. Mert otthonukban még csak
emberszámba sem vették, hanem „bangyennek” nevezték őket, ami félhülyét,
állatot jelent.
Ezt követően Lészpedre ment, ahol felfedezte, hogy az asszonyok nem a
csángó kerparuvát hordják, hanem a csíki főkötőt. A lészpediek, pusztinaiak
tudnak is csíki, székely eredetükről.
1931-ben jelent meg első könyve A moldvai magyarság címen
Csíksomlyón. A könyvnek óriási hatása volt. Moldvai utazásának eredményeit
összefoglaló kötete nemcsak egy új zenei nyelvjárás fölfedezése, Bartók Béla és
Kodály Zoltán kutatásainak kiegészítése és kiteljesítése, hanem egy elfelejtett,
egyedülállóan régies magyar néphagyományt őrző népcsoport újrafölfedezése is
– bekapcsolása a magyar köztudatba. Kutatók és érdeklődők nemzedékeit
indította el a csángókhoz, a csángó néphagyomány megismerésére.
Két év után újra tanár lehetett Kézdivásárhelyen, de folytatta megkezdett
néprajzi gyűjtését Moldvában.
1933-ban végleg elmozdították a pedagógusi pályáról, Gyergyóalfalu
kántora lett. 1936-ban Kolozsvárra hívták, az erdélyi katolikus tanügy pedagógiai
titkára és az Erdélyi Iskola című nevelési szaklap egyik szerkesztője lett. Énekkart
szervezett az egyetemi hallgatókból és hangversenyeket rendezett. Ebben az
időben adta ki második moldvai útja és a csángó történetére vonatkozó
kutatásainak eredményeit, és énekeskönyveket szerkesztett az elemi iskolák
számára. Egyházzenénk múltja című könyvében a magyar nyelvű liturgikus és
népének emlékeit veszi sorra, és bírálja a jelenlegi egyházi gyakorlatot, mely a
hagyományt semmibe véve idegen eredetű énekek bevezetésével akarja
megújítani a templomi népéneket.
1940-ben Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, Domokos Pál Péter a
Kolozsvári Tanítóképző Intézet igazgatója lett. A háború ideje alatt a Kultusz-,
majd a Népjóléti Minisztériumban dolgozott, tanfolyamokat szervezett
hadiözvegyeknek, segélyeket osztott hadirokkantaknak, árváknak, s közben
énekkart is szervezett.
1947-ben hamis vádak alapján fegyelmi eljárást indítottak ellene, és
elveszítette állását. Ezek után földművesként látta el hattagú családját. Észak –
Baranyában telepedett le, ahol mintegy ezer moldvai csángó is földet kapott.
Nehéz munkája mellett újra csángó dalokat gyűjtött a téli estéken. Két és félévi
munka után egy szép napon érte jött az ÁVÓ, mondván, hogy összeesküvő,
elvették kis birtokát.
Budapestre ment állást keresni, ahol előbb földmérő lett, majd sikerült
matematika-fizika és ének-zene tanárként elhelyezkednie a Viola utcai Általános
Iskolában, majd a József Attila és Kaffka Margit Gimnáziumban.
1961-ben nyugdíjazták, amely újabb alkotó korszakot nyitott életében. A
felgyűjtött anyagot elrendezte, elkészítette a Csík vármegye monográfiája című
könyvét, sokat foglalkozott csíki énekeskönyvekkel. Összegyűjtötte Gáspár Simon
Antalnak, egy Bukovinából hazatelepedett embernek az énekkincsét. Ettől az
egyetlen embertől hatszáz éneket gyűjtött össze és dolgozott fel. Külföldre is
eljutott, párizsi római útjai, a vatikáni titkos levéltár anyagai szép eredményekkel
gazdagították kutatásait. Negyedszázad alatt tizenegy forrásból mintegy kétszáz
dallamot talált meg és közölt 1978-ban megjelent Hangszeres magyar tánczene a
XVIII. században című kötetében.
A Baudinus kódexet lefordította, amely a moldvai katolikusokra vonatkozó
okmány. A korai verbunkos zene kéziratos forrásait kutatta. Közreadta Kájoni
János katolikus énekgyűjteményét, a Cantionale Catholicumot 1979-ben és Petrás
Incze János valamennyi írását. Könyvet írt Márton Áron gyulafehérvári püspökről.
1991-ben Széchenyi-díjat kapott.
„A Jóisten mindig vezette a kezemet, mert bárhová mentem, mindig
megtaláltam, amit kerestem, s nemcsak, hogy megtaláltam, de közzé is tettem,
nem törődve azzal, hogy hivatalos megbízásom van-e vagy nincs. A szívem és
lelkiismeretem bízott meg azzal a feladattal, amit egész életemben nem szűntem
meg teljesíteni. A becsületes ember célja mi lehetne más, mint küzdeni a
családjáért, a közösségéért, a nemzetéért.”
Egyik könyvének címe méltóan fejezi ki ars poétikáját: „Édes Hazámnak
akartam szolgálni”

Debrecen, 2001. november 28. Kathona Mónika

népzene szakos hallgató

Kallós Zoltán
(néprajzkutató, folklórkutató)

1926. március 26-án született az erdélyi Válaszúton, Mezőségben.

Válaszút, a szülőfalu és a mellette lévő falvak, Bonchida, Szék a század
első harmadában még sokat őriztek abból az anyagi és szellemi gazdagságból,
amelyet a monarchia XIX. század végi felvirágzása okozott. Az erdélyi paraszti
kultúra fejlődését nem szakította meg a százötven éves török megszállás, a
végvári harcok. Ebben a környezetben született Kallós Zoltán. Édesanyja, Kiss
Vilma a szomszédos Feketelakról származott, és mivel rokonsága igen kiterjedt
volt, a Kallós család szinte az összes környező faluban rokonokat tarthatott
számon. Később a népdalok, néphagyományok gyűjtésekor Kallós Zoltánt nagy-
nagy szeretettel fogadták a rokonok, ismerősök, és tárták elé népi kultúrájuk
legszebb darabjait.
Minél többet szeretett volna feltárni abból a hagyományból, ami még a XX.
század végén fellelhető volt. Tudta, hogy ez az utolsó pillanat arra, hogy
összegyűjtse azt, ami évszázadok alatt felhalmozódott Erdély falvaiban, hiszen az
énekesek, zenészek előbb-utóbb kihalnak, és a gazdasági, társadalmi változások
gyorsan és örökre eltüntetik ezeket.
Kallós Zoltán középiskolai tanulmányait Kolozsváron és
Sepsiszentgyörgyön végezte. Ezután a kolozsvári tanítóképzőben majd a
Zeneművészeti Főiskolán tanult. 1946-50-ben Magyarvistán, 1955-től Lészpeden
és a Gyimes völgyében tanított.
A csángó falvak gyökeresen eltértek a mezőségi, erdélyi településektől.
Nagy szegénység és megfélemlített, végsőkig kiszolgáltatott népcsoport fogadta
a fiatal tanítót. A tanító itt a közösség védelmezője, szinte az egyetlen írástudó
volt. A nehéz sorsú csángók befogadták Kallós Zoltánt és megajándékozták őt
gyönyörűséges népdalaikkal, balladáikkal.
1958-ban a Ceausescu-diktatúra börtönbüntetésre ítélte. Ennek letöltése
után 1959-68 között újra tanított, majd faipari tisztviselő lett a Gyimes
völgyében.
A gyimesi tartózkodás újabb gyűjtőterület, a gyimesvölgyi népdalkincs
felkutatását tette lehetővé. Kodály Zoltán magnetofont ajándékozott erdélyi
kollégájának, hogy minél több és jobb minőségű felvételt készíthessen. Martin
Györggyel szoros baráti és munkakapcsolat alakult ki, amelynek köszönhetően a
csodálatos anyag a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének
archívumába kerülhetett.
1969-tól szabadfoglalkozású, Kolozsváron az ifjúsági táncházmozgalom
tanácsadója. Gyűjtőmunkája során elsősorban az énekes és hangszeres zenével,
a népszokásokkal és a népzenével foglalkozik. A hetvenes évektől az erdélyi és
magyarországi táncházas fiatalok sokasága jár kolozsvári lakására, hogy
ismereteket szerezhessen, tanulhasson. Kallós Zoltán ajtaja mindenki előtt nyitva
áll. Mind több és több fiatalt vont be a mezőségi, kalotaszegi, gyimesi és moldvai
csángó parasztemberek féltve őrzött kincseinek gyűjtésébe.
1971-1991 között négyrészes film készült róla: Balladák filmje. A Magyar
Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagja, a magyarországi református egyház
tiszteletbeli presbitere. 1990-ben Életfa-díjat, 1993-ban Magyar Művészetért
díjat, 1996-ban Kossuth-díjat, 2001-ben pedig Corvin-láncot kapott
munkásságáért.

Debrecen, 2001. november 28. Kathona Mónika

népzene szakos hallgató