Benedek Elek (1859-1929)

Benedek Elek a mesék, a mondák, a balladák földjén, az Erdővidék

kis falujában, Kisbaconban született 1859. szeptember 30-án. Az
Erdővidék Székelyföld talán legeldugottabb tája. Nagy hegyek karéjában
kicsiny, elhúzódó völgy. Három nemzetség lakta a falut, az egyik a
Benedek Huszár család. A Huszár név onnan származott, hogy a lófő-
székelyeknek minden családból egy huszárt kellett kiállítani és lóval
szolgálniuk a császárt.
Két fiú és két leányka volt már a családban, amikor Elek
megszületett. Nemsokkal ezután 13 éves Ignác bátyja meghalt,
édesanyja lelkileg megrendült, beteg lett.
Elek megfogadta, hogy azt a földet, amit taníttatása miatt
veszített el a család, visszavásárolja, és szüleinek olyan házat épít,
amelynél nincs szebb a faluban, s abban a házban az asztalfőnél mindig
szülei fognak ülni.
A székelyudvarhelyi református kollégiumba került, ahol nehezen
viselte a szigorú kollégiumi rendet. Kicsapatással fenyegették, mivel egy
nőegyletben olvasott fel, és ezt a szigorú kollégiumi törvény tiltotta.
Kriza János sikere, a „Vadrózsák” fogadtatása /1863/ keltett
érdeklődést benne a néphagyományok iránt. A „Vadrózsák”-nak azért
volt itt különösen nagy jelentősége, mert elsősorban Udvarhelyszék
népköltészetére hívta fel az egész ország figyelmét. De azért is
foglalkoztatta ez a gyűjtés az udvarhelyieket, mert Kriza munkatársai,
gyűjtői környékbeli papok és tanítók voltak. A kollégium pályázatot
hirdetett, egy arany pályadíjat tűzött ki a legjobb népköltési gyűjtemény
szerzőjének. Ezt a pályázatot az 1875-76-os tanítási évben Benedek
Elek nyerte meg.
A népmesékhez édesapja vezette, aki az egész falu mesélője volt,
s életének álma az volt, hogy úgy vegyék körbe őt is gyermekek,
legények és leányok, mint Huszár Jánost, aki mindenre tudott egy
történetet, egy mondást.
Az 1870-es évek közepén valóságos balladaláz tört ki az egész
országban, Arany János egymás után bocsátja közre balladáit. Ekkor a
18 éves Benedek Elek azzal lépett tanára, Gyulai Pál elé, hogy ismer
olyan balladákat és dalokat, amelyek eredetiek, most gyűjtötte őket,
mint friss falusi csokrot. Ahogy járta a falvakat, feltámadt benne a
gyűjtőszenvedély. „A gyepűvédő székely határőrök ivadékai népi
kultúrájukban elődeik hagyományait élik.” – írja Ortutay Gyula.
Benedek Elek népe ballada- és mesemondó fiának tekintette
magát, akinek joga, sőt kötelessége, hogy a fellelt kincseket
érdekesebbé tegye, szabadon kezelje, formálja, legjobb tudása szerint,
ezért itt betold, ott elvesz, módosít. A népköltészettel kapcsolatos
tevékenységét végigkísérte Arany, Gyulai, Jókai hatása.
A Sebesi Jóbbal közösen gyűjtött népköltési anyaggal utazott
Budapestre, az egyetemre.
A két fiú barátságára jellemző volt, hogy akármelyikük is hallotta,
jegyezte le, formálta meg az egyes szövegeket, valamennyi alá
mindkettőjük neve odakerült.
 De Benedek Elek nem mesegyűjtő akart lenni, hanem költő, író.
Csakhogy versei nem jelentek meg, vizsgája nem sikerült. Úgy érezte,
becsapta szüleit, ezért hazatért meghalni. Előkészítette a pisztolyt,
megírta búcsúlevelét, de a pisztoly csütörtököt mondott. Egyik barátja
megtudta tervét és kilopta a golyókat. Reggel édesanyja mutatta neki
az „Ellenőr” című lapot, amelyben megjelent tíz hónapja hiába várt
írása.
Visszautazott Pestre, ahol barátja, Sebesi Jób azzal fogadta, hogy
már nyomják a Magyar Népköltési Gyűjtemény harmadik kötetét, a
„Székelyföldi gyűjtést” (1882). Sebesi Jóbnak ez lett utolsó munkája,
ifjúsága virágában ragadta el a halál.
Benedek Elek a Budapesti Hírlaphoz került, s ontani kezdte a
székelyföldi karcolatokat. Megindult az írói, újságírói és a politikusi úton.
1886-93-ban az Ország-Világ szerkesztője, majd tulajdonosa lett.
Közben a Magyar Hírlapnak is dolgozott. Számos újság és folyóirat
szerkesztője, munkatársa, alapító-tulajdonosa. 1897-1900-ig a Magyar
Kritika című folyóiratban élesen támadta az irodalmi élet visszásságait.
1885-ben megjelent a Székely Tündérország, mely már saját
népmese-feldolgozások gyűjteménye.
A fiatal újságíró Székelyországot Tündérországgá akarja
varázsolni, képviselőnek jelölteti magát. Lelkiismeretét a néphez mérte,
nem az urak politikai konstellációihoz, ezért 1892-ben megakadályozták
megválasztását, s a bukás tízezer forintjába is került. Édesanyja
belelopta zsebébe megtakarított ezüstpénzeit, amelyik zsebből annyi
pénzt loptak ki.
Fischer Máriát, egy tönkrement zsidó hajósgazda árváját veszi
feleségül. A fiatalasszonynak le kellett mondania vallásáról, s magára
kellett vennie egy nagyobbodó család minden gyakorlati gondját. Hat
gyermekük született gyors egymásutánban.
Az író politikailag és szellemileg független kívánt maradni, de
hogy gyermekeit eltarthassa nagyon sokat kellett dolgoznia. Így ír: „A
mi fajtánk a mesebeli táltos csikóhoz hasonlatos, mely esztendőszámra
girhesen-görhésen lézeng az udvaron (még a szemétdombon is), ügyet
sem vetnek rá – egyszerre aztán megrázkódik, kócos, bojtorjános szőre
aranyszőrűvé varázsolódik, felszáll a magas levegőégbe, erdők, mezők,
hegyek, tengerek felett repül.”
Harmincöt éves korában testamentumot ír (1894), melyben három
alapelvre építi hitvallását: szeretet, becsület, hazafiasság. Ebben írta
Marcell fiának: „Semmit meg ne kívánj, ami becsületes munkával el
nem érhető. A legnagyobb summa, fiam, amellyel a szeretetet
megfizetni lehet: maga a szeretet. Ne sajnáld, ha többet adsz ebből
másnak, mint amennyit más ad tenéked! Örülj ennek, hisz akkor te vagy
a gazdagabb.”
1894-96-ban jelent meg a Magyar mese- és mondavilág című
ötkötetes gyűjteménye. Írt reális mesét is (Apa mesél, Történetek a
gyermekszobából). Lefordított és átdolgozott a világirodalom meséiből
(Grimm testvérek meséi, Csudalámpa, Ezeregyéjszaka meséiből).
Sikeresek voltak lányregényei (Huszár Anna, Katalin, Uzoni Margit) és
történelmi tárgyú népszerűsítő könyvei (Honszerző Árpád, A magyar
nép múltja és jelene, Hazánk története, Történeti olvasmányok, Nagy
magyarok élete).
1896-ban megkezdődött a kisbaconi ház építése. A Magyar mese-
és mondavilág jogdíjaiból vette a házhelyet. A pesti lakáshoz képest
valóságos kastély épült itt. A falu lakosai ingyen hordták a követ,
kalákában dolgoztak.
„Ebbe a házba be van falazva a lelkem, a téglákat, melyeknek
minden darabja egy-egy könyv, az én véremmel kevert mész ragasztja
össze.”
Benedek Elek lassan-lassan visszavásárolta a Benedek család
földjeit. „Ami földje volt itt Keresztély ükapámnak, mind
visszahódítottam: a tollammal hódítottam vissza! Most már kezdődhet a
nyugalmas, szép öregség!”
Benedek Elek télen Budapesten, nyáron Kisbaconban élt. Körülötte
gyermekei, egy összetartó család.
1916. szeptemberében jött a háború, s a menekülés. A román
csapatok betörtek Baconba. Elek apó látni véli a székely népballadák és
mesék hőseit, akik komor kedvvel, szégyenkezve, lesütött fejjel
búcsúznak szép Székelyországtól.
Ő maga Pesten maradt, felesége beteg fiukkal leutazott
Kisbaconba, aki nemsokára meg is halt. E közben írta kétkötetes
könyvét, az „Édes anyaföldemet”. Ez az önéletírása emlékezések,
karcolatok, novellák laza fűzére.
1921. júliusában hatvan évesen hazatért Erdélybe, Kisbaconba.
Vele szemközt jött kétszázezer kivándorló áradata. Fogadalmat tett,
hogy ha hazajut, egy évig nem hagyja el faluja határát. Három írói
feladatot tűzött maga elé: a fiatal erdélyi irodalom felkarolását; a
székely földműves nép tiszta magyarságának megtartását; a
gyermekek, a legérzékenyebbek irodalmi életmódbeli nevelését.
A „Cimbora” című gyermekújság levelezési rovatát vezette: „Elek
nagyapó üzeni” címmel. Ő fedezte fel a fiatal Dzsida Jenőt, Szemlér
Ferencet, Rába Györgyöt.
Újságot kezdeményez, előadó körutakat tart. Székely „fiai” –
Tamási Áron, Szentimrei Jenő, Nyírő József, Sipos Domokos kenyerét
ilyen körutakkal igyekezett megkeresni. Ezeken az előadó utakon
Ferenczy Zsizsi, Szentimrei felesége Kodály és Bartók dalokat énekelt.
1900-tól a Kisfaludy Társaság, 1923-tól a Petőfi Társaság tagja.
1926-ban megkapja a Petőfi Társaság Jókai-nagydíját életművéért.
Ekkor jön létre Marosvécsen a Helikon írói mozgalom.
1929-ben megszűnik a „Cimbora”. Augusztus 16-án Elek apót
íróasztala mellett éri agyvérzés. Felesége utána halt, mert együtt
állapodtak meg abban: nem élik túl egymást.
Az ifjú írók, Nyírő és Szentimrei mondták a búcsúztatót. Szülei
mellé temették, mert hajdanán ezt íratta sírkövükre: „Ha majd kihull a
toll reszkető kezemből / E két öregember mellé temessetek.”
Tamási Áron mondja „Halotti beszédében”: „Istenem, olyan
boldog vagyok, hogy ölelhettem, hogy csókolhattam, amíg közöttünk
járt: hogy nézhettem őt: a tiszta férfiút, az útmutató nagy Fát, az
embert az erdélyi embertelenségben, akinek a teste Igévé lett az elmúlt
éjszaka.”
 1969-ben emlékházat avattak kisbaconi lakóhelyén, ahová ezrek
zarándokoltak el Elek apó halála után.

Debrecen, 2002. február 5.

Kathona Mónika
népzene szakos
hallgató