Mennyegző, menyasszony a magyar

néphagyományban

/Készítette: Kathona Mónika/

A magyar néphagyomány a természettel való együttélésből fejlődött ki, a

szerves egészhez kapcsolódik. Ünnepeink, jeles napjaink a természet
változásaihoz kötődnek, ezeket igyekeznek elősegíteni, megélni, szertartásos
formában megfogalmazni. Az évkör változásai párhuzamosak az emberi élet
fordulóival. A régi ember a kerek világ kellős közepében Istent találta meg,
életéhez a keretet a tér adta, cselekvéséhez az idő igazította. Az esztendőkörös,
kétdimenziós változásrendszerben - tér-idő - élte meg kerek életének fordulóit. Ez
a két dimenzió megtalálható személyes életünkben is, a női-férfi szerepkörben.
A női fogalom testében örökkévaló, az élet belőle (a sötétségből) kél fel és
hozzá érkezik meg. Nem véletlen születéskor és halálkor a nő főszerepe a
hagyományban (bábaasszonyok, siratóasszonyok).
A lakodalom (menyegző) központi szereplője is a menyasszony. A menny
női fogalom, amely a fényes ég rétegein túl eső területet és lélekállapotot jelöli
(mennyei boldogság). A meny/eg/ző a menny és ég, a férj és feleség, a két fél
összekapcsolódása egésszé, a világ két rendezőelvének egysége, szent násza.
Hajnalban történik meg a menyasszony átváltozása új asszonnyá,
menyecskévé, amikor az Éjszaka és Nappal találkozik, hasad a szép piros hajnal.
Ez a találkozás előfeltétele az új élet foganásának. Nem véletlenül nevezik a
Boldogasszony-anyát (Szűz Máriát) szép hajnali csillagnak.
Különös balladáink a Júlia szép leány, Zsuzsanna szép leány vagy Márton
szép Ilona típusú történetek. Bennük megőrződtek esküvői hagyományaink, csak
ezekben a leány égi menyegzőre készül. A szüzek számának egy híja van a
mennyekben. A leány búzavirág, vagy liliom koszorút kötöget kertjében, melyből
a befejező szál virág hiányzik, ezt másfajta virággal pótolja. Ekkor egy égi
ösvényen megjelenik a fénylő fejér bárány, melynek leírása megegyezik
csodaszarvasunk képével, és hívja a leányt, menjen vele a Mennyek Országába.
Ez analóg a leánynézővel az esküvő előtt: „első kakasszókor megnézi”. A leány
gondolkozási időt kap. Kéri, hogy engedje meg neki az égi követ, hogy édesanyja
megsirassa: „hadd halljam életemben, hogy sirat meg holtomban”.
Az anya mézáldozatot mutat be, amit régen csak a lakodalomban
végeztek, halálesetnél nem. „Gyengülő lépecskémnek sárga viasza, sárga
viaszának égbe ható füstje.” Ez a siratás egybeesik a lakodalomnál szokásos
siratóval:
„Föltették már nekem a zöld koszorút
Zöld levele a homlokomra borult
Hullj le koszorú levele, úgyse teszlek többet a fejemre
…………………………………………………….
Ne sírj anyám, hogy menyasszony lettem
Majd megsegít engem a jó Isten.”
Másod kakasszókor kéri meg a leányt a szép fehér bárány. Ez a kikérés.
Még ezután is volt gondolkodási ideje a leánynak, csak harmad kakasszóra vitte
magával az égi követ. A szüzek seregének száma betellett, teljesült az égi
törvény.
Házasságkötés előtt tehát a leány választhatta a szüzesség szentségét is.
Vagy kolostorba vonult és Jézus menyasszonya lett, vagy a házasság
szentségében egyesült vőlegényével. Előfeltétele választásának a szívében
fakadt szerelem Krisztus, vagy egy választott férfiú iránt.
A magyar nyelv külön szót használ a szerelemre és szeretetre. A magyar
hit az Istenszerelemre épül, nem a szeretetre, hiszen csak a szerelem teszi
képessé a lelket a csodálatos egyesülésre, a szent nászra, amelyből új élet
fakadhat. A hajnali csillag a szerelem és szépség csillaga, a Vénusz, amelynek
oltalma alatt kelt egybe lakodalomkor az ifjú pár.
Míg a földszinten táncolt a lakodalmas nép, éjfél után a menyasszony a
padláson várta azt, hogy a vőlegény napfelkeltekor fellopakodjon hozzá és
megtörténhessen az esküvő szentesítése, a nász. A vőlegény, mint a kelő nap
lépkedett a létrafokokon fel a padlásra, ahol szalmán (=Tejút – kapcsolat az Ég és
Föld között; búzaszál – Jézus megfelelője) történt meg a menyegző. A padlásról
már az új asszony, a menyecske fehérből /a szűz színe/ pirosba átöltözve jött le a
lakodalmas nép közé.
A gyermekvárás ideje a boldogasszony, vagy áldott állapot az ifjú asszony
számára. Szüléskor az asszonyok Szülőboldogasszony védelmét kérik,
boldogasszonyágyát fekszenek. Úgy vallják, minden születéskor egy csillagocska,
napocska jön világra, ilyenkor karácsonyi abrosszal terítik le az asztalt.
Hajdanán a házasságot a halál első lépcsőfokának tartották, a gyászruhát
nászajándékként kapta meg a menyasszony, hiszen születendő gyermekeiért
áldozatot kellett vállalnia.
A halálba, vagyis a Mennyországba induló lelket a sirató asszonyok
virrasztása, recitáló éneke vezeti vissza abba a Világba, ahonnan érkezett. Ezek
az asszonyok átélik ilyenkor a Szűzanya fiának elvesztésén érzett fájdalmát, de
reményüket is kifejezik a feltámadásban. A siratást halotti tor, vigalom követi,
ahol a halottnak is terítenek.
Az ősi magyar hitvilágból megőrzött hagyomány egybecseng a keresztény
szellemiséggel, az Istenség emberi megjelenése gazdagította, életünkhöz még
közelebbivé, érzékelhetőbbé tette azt.
A magyar ember az életet, mint szentséget élte meg, minden reggel,
minden karácsonykor és minden születéskor átélte a fény, a Fiúisten
megszületését és minden este, nagypénteken, halálesetnél elszenvedte a halál, a
sötétség uralmának fájdalmát, hogy aztán hajnalban, húsvét vasárnap, tavasszal,
a menyegzővel, szent násszal új életre éledjen.
A mindenséget, az öt elemet, az égitesteket, a növényeket, állatokat és az
embert egy egységként fogta fel. A Világmindenség olyan részének tekintette
magát, amely maga is egy egység, egy Világmindenség, és minden egyes élő /a
tárgyak is/ szerves részei.
Ennek a kerek világnak a feje a Fiúisten, régebbi elképzelése szerint a
Csodafiú, vagy Csodafejű szarvas, amelynek szarvai tartják a Napot és Holdat,
szőrén a fényes csillagok, égi gyertyák világítanak, teste már ünő, vagyis nő,
egyik lába a szárazföldön, másik a tengeren nyugszik. Tehát ő az a kozmikus
lény, aki úgy választja el a sötétséget a világosságtól, a három /földalatti, földi,
és égi/ szférát, valamint a növényi, állati létsíkokat, hogy testében összeköti
azokat.
Mindig hajnalban jelenik meg, mert ekkor találkozhat a Nap és Hold, a
Világosság és Sötétség, ekkor nyílhat meg az ég, a Mennynek kapuja, ekkor
valósulhat meg a kapcsolat menny és föld között.
A Csodaszarvas szimbólumunk analóg az Égig érő fa képzetével, amelynek
gyökere az Alvilágba nyúlik, ez a csúszó-mászók, hüllők, halak, hideg
testhőmérsékletű állatok, vizek világa; a fa törzsének szintjén lakoznak a
szárazföldi, emlős állatok, ez a földi világ; és a fa tetején a csillagok, a Hold és a
Nap, a meleg testhőmérsékletű madarak, angyalok, legfelül Tündér Ilona
palotája, a Mennyország.
Ugyanez a háromság figyelhető meg az emberi agy szerkezetében:
tudatalatti, tudatos és tudat feletti, spirituális szint. A mindenség egységét úgy
lehet megtapasztalni, hogy ezt a három szintet bejárjuk.
Egy-egy közösségben mindig volt egy segítő, kívülálló személy, aki képes
volt „megmászni az Égig érő fát”, „elejteni a Csodaszarvast”, vagy a tudat három
síkját bejárni.
 Ilyen volt a táltos, akinek dobja szintén hármas tagolású. A táltos nem
azonos az ugor népek sámánjával, mivel a sámán a gyógyító és papi munkát
meghívott szellemek segítségével végzi, a táltos pedig veleszületett isteni
képességekkel. (persze neki is vannak túlvilági segítői.) Beavatott segítő volt a
szülésnél a bábaasszony, halálozásnál a siratóasszony.
A bábaasszony nevében bába – baba – babba szavunkat fedezhetjük fel.
Babba Mária a Boldogasszony csángó neve. Nagyboldogasszony, a Világteremtő
Ősanya Szent Anna képzetében élt tovább a kereszténységben,
Kisboldogasszony vagy Kisasszony pedig leánya, Szűz Mária képzetében.
Minden nyelven Szent Mária a neve, csak a magyarságban kapja a Szűz
előnevet. Nálunk a szüzesség angyali állapotnak számít és ősrégi összefüggésben
áll a Szűz állatövi jegyével és annak tulajdonságrendszerével.
A menyegzőn fontos szerepe volt a násznagynak, aki az egész szertartás
rendezője volt és a vőfélynek, aki a vőlegény helyett végzi a rituálét. A vőfély
szavunkat néhány területen vőfénynek ejtik. A vő összefügg a fő-vel, a vej a
fejjel, és itt megint az ősi fiú, férfi, fej, fő, fény szavaink jelentésbeli analógiájára
gondolhatunk.
A férjet bizonyos vidékeken vérjnek mondják, ez vér szavunkkal
kapcsolódik. A vérszövetség fontos eleme a magyar ősi műveltségnek. Innen
ered testvér szavunk is. Az esküvő során a menyasszony vérrokonságba kerül
másik felével, férjével. Ugyanígy válik vérrokonunkká Jézus az új szövetég, az
áldozás során.
A magyar hagyomány szerint Jézus halála után vérét az angyalok felszedik
a keresztfa alól és gloriomba, liliomba, melencébe gyűjtik. Az öt sebéből kiömlött
vére, mint piros rózsa kivirágzik. Az angyalok felviszik a mennybe és leteszik
Jézus Krisztus elé. Tehát, amíg Jézus teste a keresztfán szenved, lelke már fenn
van a Mennyországban, hiszen egy az Atyával. Ezt a magyarság kézzelfoghatóan,
szemléletes képekben tudja felfogni. A keresztfát olyan életfának tekinti, amely
piros vérrel virágozik, szent lélekkel gyümölcsözik.
Befejezésként álljon itt egy archaikus imádságunk, amely szimbolizálja a
csodálatos magyar hagyomány és keresztény eszmeiség szép
összekapcsolódását:
„Ég szülte Földet
Föld szülte ágát
Ága szülte bimbaját
Bimbaja szülte virágát
Virágja szülte Szent Annát
Szent Anna szülte Máriát
Mária szülte Jézus Krisztust
Világ megváltóját.”

IRODALOM

1. Bíró Lajos: Kerek Isten Fája

2. Domokos Pál Péter: Múltbanéző
3. Falvay Károly: Boldogasszony
4. Gyárfás Ágnes: Istennő-modell a magyar népmesében és balladában
5. Molnár V. József: Az emberélet szentsége