Lajtha László

„Aki népzenegyűjtéssel, vagy népzenetudománnyal foglalkozik,

néha úgy érzi magát, mint a mélytengeri kutató, aki teljesen ismeretlen
világba jutott… Zenében különösen nehéz ezt a világot visszatükrözni,
hangjegyekbe foglalni.”
(1692.)

Lajtha László 1982. június 30-án született Budapesten. Édesapja

egy kisebb méretű bőrgyár tulajdonosa volt. Az anya családja
Székelyföldről származott. A családban mindkét szülő muzsikált. Az
édesanya zongorázott és énekelt, az apa hegedűn játszott és
kedvtelésből komponálgatott. Bár kedvelték a zenét, László fiuk zenei
pályáját komolyan ellenezték.
A pályaválasztás kérdése végül úgy dőlt el, hogy László
zeneakadémiai tanulmányaival egyidejűleg – szülei akaratának
megfelelően – jogi tanulmányokat is folytatott. Államtudományi
doktorátusát 1918. szeptember 28-án szerezte meg.
1909-től zongora- és zeneszerzői tanulmányokat folytatott
egyidejűleg. Zeneszerzés tanulmányait Kodálynál kezdte, 1910 őszén
Bartók felvette zongoraosztályába, azonban tanév közben kimaradt,
magánúton folytatta a hangszertanulást. Bartóktól és Kodálytól életre
szóló ösztönzést kapott a népzenegyűjtésre.
1911. áprilisában indult első népzenei gyűjtőkörútjára a Gömör
megyei Ajnácskőre. Több, mint két esztendeig semminemű fizetséget
nem kapott, lelkesedés és ügyszeretet vitte a falvakba. Az ifjú folklorista
eredményeit Bartók tudatja A magyar népdal című könyvének
bevezetőjében. Eszerint Lajtha 1911-1914 között 260 részben
fonografált, részben csak lejegyzett dallamot gyűjtött, 25 települést
keresett fel a jelzett idő alatt.
Az első gyűjtéseit Erdélyben Csík, Háromszék, Maros-Torda
megyében folytatta. A terület megválasztásánál arra törekedett, hogy a
kevéssé ismert, ősi hagyományokat őrző Székelyföld népzenei emlékeit
kutassa. Olyan falvakat keresett fel, ahol előtte népzenegyűjtő nem járt
még. Örömmel ment a székelyek közé, ahonnan édesanyjának családja
származott; otthon érezte magát azon a tájon.
Még főiskolai tanulmányainak idején több ízben alkalma nyílt a
nyugat-európai kortárs zene megismerésére. Anyai nagybátyja
segítségével kijutott Genfbe, Lipcsébe, Münchenbe és többször Párizsba.
A francia zene új hulláma, főként Debussy hatása mély benyomásokat
hagyott benne.
Zeneszerzői diplomájának kézbesítésével egyidejűleg, 1913
júliusában jelentkezett szolgálatra a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi
Táborba.
Az első világháború kitörésekor gyűjtőmunkájának lendülete
megtört. Keserves négyéves frontszolgálat következett. „A muzsikálás
lehetősége nélkül” testi és lelki szenvedések özönét élet át.
A háború befejezését követően igen nehéz, szűkös esztendők
következtek a múzeumban is. A néprajzi-, népzenei gyűjtés folytatására
gyakorlatilag nem volt mód. A Nemzeti Múzeum
hangszergyűjteményének gondozásával bízták meg.
A frontról hazatérve 1919. áprilisában feleségül vette a már évek
óta menyasszonyának tekintett Hollós Rózát. Szülői támogatás nélkül,
saját erejükből kellett fenntartaniuk magukat. Lajtha minden kereseti
lehetőséget elfogadott. Kamarazenét, zeneszerzést, zeneelméletet,
karéneket tanított a Nemzeti Zenedében, hangversenykritikákat,
beszámolókat írt az Új Nemzedékben a múzeumi munka mellett.
1920-ban megszületett első fiuk László, két évvel később Ábel.
Elfoglaltságai mellet még gyűjtőutakra is futotta energiájából.
Szerette ezeket az utakat a felfedezésért, a szívéhez tartozó
dallamokért, a természethez, faluhoz kötődő élményekért, a lelkében
tisztázást hozó csendért, a belső megújulást adó változások kedvéért.
A túlfeszített munka, s a korábbi fronton töltött évek is
megviselték egészségét. A katonaság idején szerzett súlyos
gyomorfekélye kiújult. 1925. januárjában, harminckét évesen
nyugdíjazását kellett kérnie.
Első népzenei tárgyú írásait az 1925-27. években publikálta.
Akkoriban a közvéleményben komoly tájékozatlanság uralkodott a
népzene, népies műzene, cigányzene fogalmairól. Lajtha személyes
feladatának érezte a népzenei kutatással kapcsolatos ismeretek
közlését.
A Néprajzi Tár 1928-ban új épületbe költözött. A gyűjtemény
elrendezését és anyagának tudományos feldolgozását Lajtha László
nyugalmazott múzeumi igazgatóőr végzi.
Ebben az időszakban tevékenységi köre kiterjedt a népzene-
néptánc gyűjtésre és ezzel kapcsolatos kutatásmódszertani kérdések
kidolgozására, a népzenei hanglemez-felvételezés gyakorlati, szervezési
feladataira és a külföldön kifejtett szervező-irányító munkára.
Európában, főként Párizsban népzenei és néptánc tárgyú
konferenciákon sikert aratott előadásaival. Ezt méltatták itthon is, az
MTA publikálta előadásait. Pályájának kibontakozásához zeneszerzői
munkásságának első nemzetközi eredményei is csatlakoztak.
Lajtha, aki a tízes- húszas években főként a dallamgyűjtés és
lejegyzés területén dolgozott, a harmincas évektől kezdve a népzenei
jelenségek vizsgálatát a néphagyományok egyre szélesebb körében
(néptánc, népszokások) végezte. Több tanulmányában hangsúlyozta a
néprajzi- népzenei jelenségek szoros összefüggését. Szorgalmazta a
néptáncok filmfelvételét.
A második világháború idején még céltudatosabban
összpontosította figyelmét a nemzeti – népi hagyományok megőrzésére.
Bartók emigrálása után személyes feladatának tekintette a népzenei
hanglemez – felvételezés folytatását. Intézményesen is szorgalmazta a
gyűjtők munkáját.
Ő maga is útnak indult Erdély falvaiba. A kutatás által még alig
érintett hangszeres népzene hagyományának alapvető ismereteivel tért
vissza. A három-négy hangszerjátékosból álló cigányegyüttesek
repertoárját és játékmódját kutatta. Még sikerült neki az 1940-43-ig
felgyűjtött zenei anyagot hanglemezfelvételen rögzíteni.
Nevezetes szépkenyerűszentmártoni, széki, és kőrispataki
gyűjtéseit 1943 nyarán be kellett végeznie. A háború kitörése előtti
néhány hónapban a több ezernyi fonográfhengerből álló gyűjteményt és
az addig elkészült hanglemezfelvételeket előrelátóan kellett védelembe
helyezni a közeledő veszély előtt. Az ostromot a fővárosban élte át. Az
otthona leégett, otthoni kéziratai, levelei porrá lettek.
Az újjászerveződő zenei és tudományos élet Lajtha irányító
részvételére alapvetően épített. 1945 tavaszán a Rádió zenei
igazgatójává nevezték ki. Szándékában állt igényesebb zenei
műsorpolitika kialakítása. Terveit nem valósíthatta meg, megbízatása
1946-ban megszűnt. Még ugyanabban az évben a Nemzeti Zenede
igazgatója lett. Kinevezése az 1949-es fordulatig maradt érvényben.
1947. tavaszán a Magyar Néprajzi Társaság alelnöki tisztére kérték fel.
Ez a megbízatása is 1949-ig szólt.
A külföldi kollegák, barátok a régi szeretettel fogadták. T. Eliot:
Murder in the Cathedtral filmzenéjére kapott megbízást. 1947 őszén
családjával együtt Londonba utazott. Kinntléte idején intenzív
kapcsolatban volt a francia és angol népzenekutatói központtal.
1948. októberében hazatért. Vállalata az itthoni sorsot. Nem
tudhatta, hogy egy-két éven belül minden hivatalos megbízatása
megszűnik, s fölöttébb nehéz anyagi körülményekkel kell majd
küszködnie.
1949-50-ben még folytathatta az abbamaradt népzenei
hanglemez-felvételezést. 1950-ben Rajeczky Benjámin és Domokos Pál
Péter társaságában megkezdték a felvételezést az áttelepített csángók
körében.
1951-ben Lajtha a népzenei osztály munkájában már nem
vehetett részt. Ám addigi munkáját mindenképpen folytatni akarta,
továbbra is bejárt egykori munkahelyére, a múzeumba. Rendkívüli
munkával, lassított forgású lemezjátszón, ismételt megfigyelések során
kísérelte meg rögzíteni a három-négy hangszerből álló cigánybanda
heterofóniáját, kemény disszonanciákkal, áthangolt hangszereken. . .
1954-ig teljes fizikai – lelki erőfeszítéssel dolgozott máig példátlan
színvonalú lejegyzésein.
1951. tavaszán népzenekutatói munkásságáért Kossuth-díjat
kapott. Az őt ért méltánytalanságok sorozata után eleinte úgy vélte,
hogy nem fogadhatja el e magas kitüntetést. Végül hosszas rábeszélés
hatására mégiscsak átvette a díjat, de azt a nálánál még nehezebb
körülmények között élők körében szétosztotta.
1951-ben a Népművelési Minisztérium zenei osztálya támogatást
ajánlott fel számára népzenei tevékenysége folytatására. Ebben az
évben vállalta a Zeneakadémián a népzenei lejegyzés tanítását.
Elszigetelődése az évek folyamán elkerülhetetlen volt.
Hajlíthatatlan volt ideológiai meggyőződésében. A minisztériumi
támogatás lehetővé tette, hogy néhány munkatársát maga köré gyűjtve
folytassa munkáját. Hatvanéves korától egy évtizeden át folytatott
gyűjtőútjait munkatársai társaságában járta.
1951-57-ig főként Sopron megyében, 1958-63-ig többnyire Vas
megyében gyűjtött. Az egyházi népénekeket vizsgálta tüzetesebben,
valamint a szöveg nélküli hangszeres táncok és darabok zenetörténeti,
népzenei összefüggéseit.
A Népzenei monográfiák című sorozatban jelent meg gyűjtéseinek
eredménye: Sopronmegyei virrasztó énekek és Dunántúli táncok és
dallamok I. címmel. Az erdélyi falvakban gyűjtött hangszeres népzenei
anyagot is ebben az időben adhatta ki. /Szépkenyerűszentmártoni
gyűjtés, Széki gyűjtés, Kőrispataki gyűjtés/Még útmutatásával kezdődött
el a sorozat hatodik kötetéül szánt Dunántúli táncok és dallamok II.
kötetének lejegyzése.
Lajtha nem könnyen viselte el kényszerű elzártságát a világtól,
Párizstól, francia barátaitól, kollegáitól. 1949-től csak levelezés útján
tudta fenntartani a kapcsolatot velük.
1955-ben az Institut de France tagjainak sorába választotta Lajtha
Lászlót. Köszönetül egy kompozíciót küldött, csak 1962-ben fejezhette ki
személyesen is háláját.
Halála előtt még viszontláthatta fiait, megismerhette menyeit,
unokáit.
Hazatérését követően folytatta zeneszerzői, gyűjtői feladatait.
1963-ban egyik Vas megyei gyűjtőútjáról hazatérve érte a
második szívtrombózis, néhány nap után, 1963. február 16-án befejezte
életét. Tizenhét évesen megkezdett gyűjtőmunkáját hetvenéves
korában, halála zárta le. Sorsának lényegét egykori barátja,
munkatársa, Veress Sándor fogalmazta meg: „Életét az igazságnak
szentelte.”

Debrecen, 2002. március 4.

Kathona Mónika
népzene-szakos hallgató